Téli bérlet
Online jegyrendelés | Online bérletrendelés
Téli bérlet 1. Vigadó
2021 november 06 17:00
Karmester változás!
Rachmaninov: III. zongoraverseny / közreműködik: Lajkó István
-
Csajkovszkij: VI. „Patetikus” szimfónia
Vezényel: Horváth Gábor
Szergej Rachmanyinov: III. zongoraverseny
Ma orosz estre hívja hallgatóságát a Szent István Filharmonikusok. Nem is akármilyenre: a tanítvány, Szergej Rahmanyinov III. zongoraversenye után a mester és példakép, Pjotr Csajkovszkij VI. „Patetikus”szimfóniája hangzik fel.
Vizsga a moszkvai Konzervatóriumban. A tizennégy éves Rachmanyinov zongorázik, biztos tudatában annak, hogy a legjobb jegyet, az ötöst kapja majd, méghozzá mellé a legkiválóbbnak járó kereszttel. A vizsgáztatók között ott ül Csajkovszkij is, akinek Rachmanyinov tanára, Arenszkij felhívja a figyelmét a diák „dal szöveg nélkül” című kéttételes darabjaira. Miután Csajkovszkij szeretné hallani őket, Rachmanyinov ismét a zongorához ül, és fejből előadja az előző órán írt műveket. Csajkovszkij szó nélkül a naplóhoz lép, és bejegyez valamit. Csak két hét múlva, a biznyítvány kiosztásakor derül ki az addig és azután is példátlan eset: a Mester még három + jelet írt az ötöshöz: egyet alá, egyet fölé, egyet pedig elé…
Szergej Rachmanyinov (1873-1943) az elszegényedett arisztokrata családból származó orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester III. zongoraversenye a műfaj egyik legnehezebb darabja.
A művet 1908-ban családja onegai birtokán kezdte el komponálni, hogy küszöbön álló amerikai turnéján már előadhassa. Amikor 1909-ben hajóra szállt, a darab még nem készült el. A hosszú úton nem volt lehetősége a darab gyakorlására, így kartonpapírra rajzolt klaviatúrán gyakorolta ki a „gyilkosan nehéz” művet.
Kis kitérő az utazás apropóján: Rachmanyinovot zongorázni nagybátyja – Liszt Ferenc tanítványa –Alexander Siloti tanította, átörökítve a liszti hagyományokat tanítványára. Rachmaninov előadásmódja, a zongorához való viszonya állítólag sok párhuzamot mutat a hangszer addigi legnagyobb mesteréével. Liszt is készíttetett magának egy néma klaviatúrát, amelyen hosszú utazásai alatt gyakorolt – persze nem kartonpapírból…
A komponista–nemzedékének legnagyobb zongoristája – maga mutatta be a darabot 1909-ben New Yorkban Walter Damrosch vezényletével, a második előadást pedig nem más, mint a nagy rivális, Gustav Mahler vezényelte. A zenészek körében osztatlan volt a siker, de a közönség nehezen fogadta be a csodálatos, romantikus dallamokkal teli, de bonyolult zenei szövetű és ritmikájú, a zenekart is kivételes összpontosításra késztető zongoraversenyt.
A darab három tételében végigvonul egy gyönyörű, orosz liturgikus illetve népi dallamokra emlékeztető főtéma. A szerző szerint azonban: „Harmadik zongoraversenyem főtémáját sem népi, sem egyházi forrásokból nem kölcsönöztem. Az egyszerűen ’saját magát írta meg’… Azt akartam, hogy a dallam ’énekeljen’ a zongorán, ahogyan egy énekes énekelné, és megfelelő zenekari kíséretet akartam találni hozzá, olyant, amelyik nem fedi el ezt az éneklést.”
A mű ajánlása a Rachmanyinov által nagyra tartott Josef Hofmannak szólt, aki azonban soha nem adta elő a darabot,“Nem nekem való” – kommentálta, s ebben nem kis szerepe lehetett annak, hogy a rendkívüli technikai és zenei nehézségek mellett rendkívül nagy kezet is igényel a darab. Ami Hofmannak nem volt…
A zongoraversenyt majd’ három évtizeden át a szerzőn kívül nem is tudta eljátszani senki, mígnem a 30-as évek közepén – a szintén Amerikában letelepedett –Vladimir Horowitz orosz zongoraművész sikerre vitte a darabot. „Elefántoknak írtam” – mondta neki egy alkalommal a szerző.
Rachmanyinov, aki egyébként 198 centi magas volt és valóban rendelkezett mindazokkal a testi adottságokkal, amelyek művei előadásához szükségeltettek, bizonyára nem azért komponált ilyen nehéz darabo(ka)t, hogy – úgymond – a zongoraművész társadalom tagjaival szembeni fölényét bizonygassa; annál is inkább, mert szerény és kimondottan jókelkű ember volt. Egyszerűen a saját kivételes technikai tudása és muzikalitása volt a mérce.
(Érdekes, hogy Rachmanyinov ezt a zongoraversenyt szívesebben adta elő a többi zongoraversenyénél, úgy tartotta, hogy a harmadik könnyebben játszható… )
A mű igazi, nagy népszerűségét többek között egy filmnek is köszönheti, mely megtörtént életrajzi események alapján készült, David Helfgott zongoraművész életének epizódjait eleveníti fel, minduntalan felidézve Rachmanyinov III. zongoraversenyének részleteit.
Allegro ma non troppo – Adagio – Alla breve
Pjotr Iljics Csajkovszkij: VI. (Patetikus) szimfónia
Kevés olyan zeneszerző van, akinek jelentőségéről annyira megoszlottak volna a vélemények, mint éppen Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893), az orosz zenei romantika legsokoldalúbb alkotóegyénisége felől. Amint voltak érte lelkesedők, akik a legnagyobb szimfonikus, Beethoven egyenes ágon leszármazott szellemi utódjának tartották (el is nevezték orosz Beethovennek), éppúgy voltak elkeseredett gyűlölői – különösen a németek közül –, akik gondolatait banálisnak, dallamfűzését konvencionálisnak, formálását dilettánsnak nevezték, sőt odáig mentek, hogy hangszerelését brutálisnak titulálták.
Csajkovszkij orosz zeneszerző – s ebben a kifejezésben már benne foglaltatik bizonyos töprengő, mélabús filozofálás, édes dallamgazdagság, viharos indulatkitörések, de a sorsszerűségbe beletörődés rezignáltsága is –, aki művészetében egyesítette a nyugati romantika vívmányait az orosz nemzeti hagyományokkal. Személyisége és zenéje elválaszthatatlan egységet képez. Híressé érzelmes, bensőséges, sajátosan orosz, sokszor fájdalmasan gyönyörű dallamkincse tette. „Olyan szívbe markolók, mint egy sikoly a sötét éjszakában” – írta dalairól Eduard Hanslick bécsi zenekritikus.
Pályája első szakaszában Csajkovszkij művei nem találtak kedvező fogadtatásra. A túlfeszített munka, a kudarcok, érzékeny lelki alkata, rejtőzködésre kényszerítő homoszexualitása és tragikusan ellentmondásos személyisége többször is mély depresszióba sodorta. Ugyanakkor a zenéjéből áradó szépség, tisztaság és harmónia gyakran segítette a nehézségek és lelki problémák leküzdésében.
Küzdelmes, kudarcokkal és elutasításokkal nehezített időszak után élete utolsó évtizedében munkássága – melybe időközben a zeneszerzői mellé a karmesteri pálya is fokozatosan beépült – végre hazájában, Európa-szerte és az Egyesült Államokban is elnyerte méltó helyét és elismerését. Komoly megrendelések sorát kapta, kitüntetésekkel halmozták el és az orosz cár kegyeltjének számított. Barátai közé sorolhatta Liszt Ferencet és Richard Wagnert, de Edouard Lalo-t, Léo Delibes-et és Charles Gounod-t is.
Bővelkedett művészi tervekben, olyannyira, hogy – mivel nem szerette a nyüzsgést, a keresetlen látogatókat, interjúkat – gyönyörű birtokot és házat vásárolt, ahol végre zavartalanul alkothatott. Alkotó erejének a csúcsán volt, amikor 53 évesen utolsó, VI. szimfóniájának megalkotásába belefogott. A mű vázlatait 1892 nyarán elkészítette, de a komponálással egyidőben hangversenykörutakon is részt vett, járt Brüsszelben, Párizsban, sőt Cambridge-ben is, ahol az egyetem díszdoktorává avatták. Fáradt volt, hajszolt, agyonterhelt, és állandó gyötrő fejfájás kínozta.
„Nosztalgiás hangulatom nem akar enyhülni. Különös hangulatok ezek. Belefáradtam az életbe. Őrjítő bánat és szomorúság nehezedik rám, mindent reménytelennek érzek. Olyan ez, mint egy finálé.”
A mű 1893 augusztusában elkészült, bemutatását nagy várakozás előzte meg. Október 28-án Szentpétervárott hangzott fel első alkalommal, az Orosz Zenei Társaság élén a szerző maga vezényelte művét, melynek dedikációja – a hozzá nagyon közel álló – unokaöccsének, Vladimir Davidovnak (Bob) szólt.
A szimfónia – melyet Patetikus-nak nevezett el – a bemutatón nem kapta meg a Csajkovszkij darabjait világszerte övező, már-már megszokott, lelkes ünneplést. A lapok is visszafogottan írtak róla. A várva várt siker elmaradt.
A bemutató után négy nappal Csajkovszkij barátaival vacsorázni ment, majd egyre rosszabbul érezte magát és november 6-án – rettentő kínok után – meghalt. Halálának valódi oka tisztázatlan.
Sokféle magyarázatot kerestek és találtak a furcsa, mérgezésre vagy kolerára utaló jegyek alapján, de kirajzolódik egy, mely magyarázatul szolgál a Patetikus szimfónia tragikus hangvételére is.
Frederic Lamond (1868-1948) skót zongoraművész, Liszt Ferenc egyik utolsó tanítványa akkoriban Oroszországban élt. Emlékirataiban részletesen leírja az erősen feltételezhető hátteret.
Eszerint minden valószínűség szerint beigazolódott, amitől Csajkovszkij egész életében rettegett: kitudódott homoszexalitása. Ez abban az időben Oroszországban nyilvános megszégyenítést, jogfosztást és szibériai száműzetést jelentett. A botrány senkinek nem volt érdeke, hisz Csajkovszkij ekkor már világhírű művész volt, a cár nagyra becsült muzsikusa, egyben Oroszország fő „exportcikke”, nemzetközi büszkesége. A skandalumot mindenképpen tanácsos volt elkerülni.
1893 nyarára a kényes ügy egyre kellemetlenebbé vált. Egy – egyébként javarészt a zeneszerző valamikori joghallgató társaiból összeállt úgynevezett „becsületbíróság” alakult, mely – elkerülni akarván a nyilvánosságot – beidézte Szentpétervárra Csajkovszkijt, akinek személyében – szerintük – Oroszországra és a Jogtudományi Egyetemre, ezzel együtt minden volt diáktársára is szégyent hozott volna, ha kipattan a botrány. „Már vagy öt órája tanácskoztak, amikor Csajkovszkij szó nélkül kirohant Jacobi dolgozószobájából. Falfehér volt és roppant ideges. A többiek még hosszan bent maradtak és csendben tanácskoztak. Miután szétszéledtek, Jacobi közölte a feleségével: meghozták a döntést, melynek – ígérete szerint – Csajkovszkij engedelmeskedni fog. Azt kívánják tőle, hogy ölje meg magát…”
A Patetikus szimfónia megrendítően drámai első tételét sugárzó, játszi, szerelmes hangulatú második követi, a diadalmas erővel harsogó harmadik után pedig a kimondhatatlanul fájdalmas zárótétel, ez a kottába írt zokogás önkéntelenül is felveti azt a gondolatot, hogy a patetikus (pátosszal, szenvedéllyel teli) jelző mellett tudatos programot zenésített meg Csajkovszkij. A tétel elején felsíró hegedűdallam ugyanis egy zeneszerzői bravúrral pontosan rávezet minket az életen át való rejtőzködés tragikumára: a hallgatóság ugyanis egyetlen fájdalmas dallamot hall, egyetlen szólam egybehangzó dallamát érzékeli. Csajkovszkij azonban úgy komponálta meg a főtémát, hogy ezt a dallamot hangonként megosztva két szólam játssza, két szólam rejtőzik a látszólagos harmónia mögött. Ezzel a kettős - a külső világnak egységesnek, kiegyensúlyozottnak szánt, de belül keservesen megosztott dallammal búcsúzik a világtól a helyzetéből kiutat már nem találó, boldogtalan, megalázott Csajkovszkij.
Ez a zárótétel a hattyúdala…
Adagio — Allegro non troppo
Allegro con grazia
Allegro molto vivace
Adagio lamentoso