Gaudeamus bérlet
Online jegyrendelés | Online bérletrendelés
Gaudeamus 1. Zeneakadémia
2021 november 13 18:00
S. Prokofjev: 1. "Klasszikus" szimfónia
W. A. Mozart: Esz-dúr zongoraverseny (K.482) / közreműködik: Nagy Péter
-
W. A. Mozart: Esz-dúr versenymű két zongorára (K.365) / közreműködik: Nagy Péter, Persányi Zsófia
B. Britten: Négy tengeri közjáték (a Peter Grimes-ból)
Vezényel: Dénes-Worowski Marcell
Oroszország, Szentpétervár, 1917… A helyszín és az idő azonos, de szerencsére nem a tankönyvek által innen és amonnan megvilágított világrengető események kerülnek most a látókörünkbe, hanem egy huszonhat éves, egy zseni öntudatával és magabiztosságával felvértezett, a maga által már kisgyermekkorában kijelölt úthoz minden körülmények között határozottan ragaszkodó fiatalember, aki elsőként mutatta be Oroszországban Schönberg kompozícióit, Olaszországban Sztravinszkijjal a Petruska négykezes zongorakivonatát játszotta: Szergej Prokofjev (1891 – 1953) orosz zeneszerző, zongoraművész.
Álljon itt Vaszilij Kamenszkij futurista költő visszaemlékezése Prokofjevvel való első találkozására:
(A futurizmus az avantgard egyik legkorábbi, rövid életű áramlata, mely szembefordul az "avítt" múlttal és elutasít minden addig bevett és bevált formát, művészeti irányzatot, ugyanakkor piedesztálra emeli az erőt, a lázadást, a technikát, a nyüzsgő nagyvárost: a jövőt.)
"Egy este a fiatal zeneszerző, Szergej Prokofjev lépett a Költők Kávéházába. A szőke hajú fiatalember szinte lobogott a lelkesedéstől. Felugrott a dobogóra, melegen kezet szorított mindnyájunkkal és kijelentette, hogy meggyőződéses futurista, majd leült a zongorához... Elsőként legújabb kompozícióját, az Ördögi sugallatokat játszotta. Ragyogó előadásmódja, boszorkányos technikája és a mű eredetisége mindnyájunkat olyannyira bámulatba ejtett, hogy a közönség hosszú ideig nem engedte el a zongora mellől újdonsült futuristánkat.
Micsoda izzó szenvedély lobogott ebben a Prokofjevben! Úgy látszott, mintha az egész kávéházi terem tüzet fogott volna, mintha még az oszlopok és fedélgerendák is a zeneszerző vörös-szőke fürtjeihez hasonló lángban égnének, s mi azon sem csodálkoztunk volna, ha mindnyájan elevenen elégünk e csodálatos muzsika tüzében. Maga az ifjú komponista szikrázó zsarátnokként száguldott a szinte felágaskodó zongora billentyűin. Mindent elsöprő, mámoros szenvedéllyel játszott."
Prokofjev megítélése ez idő tájt meglehetősen ambivalens érzelmeket váltott ki úgy a hallgatóságból, mint a kritikusokból. A "haladó" kisebbség istenítette, az újat elfogadni képtelen többség viszont botrányosnak ítélte meg darabjait, melyek száma ez idő tájt már 24-re rúgott. Talán legnagyobb ellenállást kiváltó műve a botrányos körülmények között előadott - egyébként nagyszerű - Szkíta szvit volt (op. 20), mely pogány istenekről szól, véres és vad áldozatról és szerelmekről egyaránt. Igazi szittya muzsika, és különösebb csodálkoznivaló nincs azon, hogy a konszolidált hangzásvilágot kedvelő korabeli hallgatóság nem tudta tolerálni a Gonosz istenének fékeveszett táncát vagy a véres áldozati zene dübörgő ritmusát.
Prokofjev azonban nem elégedett meg ennyivel, ahogy mondani szokás, lapot húzott 19-re és megírta első szimfóniáját (op.25).
„...1917 nyarát teljes magányban töltöttem Pétervár mellett, Kantot olvastam és sokat dolgoztam. Zongorát szándékosan nem vittem falura, mert meg akartam próbálni, hogy hangszer nélkül miként tudok komponálni... Így született meg egy Haydn stílusában készülő szimfónia terve. Úgy gondoltam, ha Haydn ma élne, megtartotta volna a saját komponálásmódját, és ugyanakkor az újból is átvett volna valamit. Ilyen szimfóniát akartam írni: szimfóniát klasszikus stílusban...
Amikor reális alakot kezdett ölteni, Klasszikus szimfóniának neveztem el, mert egyrészt ez látszott a legegyszerűbbnek, másrészt pedig azért, mert így akartam borsot törni a nagyképű fajankók orra alá - no meg nagy titokban abban is bíztam, hogy az idő engem fog igazolni s szimfóniámról valóban kiderül, majd, hogy tényleg klasszikus mű.”
Lássuk be, az azóta eltelt több, mint száz esztendő igazolta Prokofjev reményeit. A Klasszikus szimfónia a szerző egyik legismertebb és legnépszerűbb műve. Népszerűségére nem is kellett sokat várni: ahogy mondani szokták, rövid idő alatt "befutott".
A néhány év múlva "kortünetként" elterjedt "neoklasszicista" zeneszerzői törekvések rövid ideig meghatározták jónéhány zeneszerző Busoni, Satie, Hindemith, Casella, Honegger, Martinû és Sztavinszkj stílusát. Ettől az irányzattól Prokofjev azonban elzárkózott: "én is írtam egy Klasszikus szimfóniát, ez azonban csak múló tünet volt..."
Valóban, a darab "klasszikus" volta tulajdonképpen csak egy program, melyben a 18. század közepének bája, derűje, könnyedsége csillan meg, de nem a kiforrott Haydn-szimfóniák formai tökéletességével, hanem Haydn korai, az op. 70-es szimfóniával lezárt korszakának későbarokk hangvételét megidézve. Erre utal a Gavott (ez a páros lüktetésű, a barokkban igen népszerű tánc egyébként a szerző későbbi darabjaiban is kedvelt formává vált) beemelése harmadik tételként - a szimfóniákban állandósuló 3/4-es Menüett helyett.
A Klasszikus szimfónia az a zene, amely első ütemétől az utolsóig mintegy idézőjelbe teszi saját magát, amelynek minden üteméből süt az "úgy csinálok mintha, de én: ÉN vagyok" humora, és amelynek hallgatásakor az ember nem restell időnként hangosan felkacagni: nahát, ez a Prokofjev..!
Gondolatban illesszük hát fejünkre a rizsporos parókát, bújjunk csatos cipőbe, öltsünk magunkra krinolint (hölgyek), vagy frakkot (urak), illesszünk szemünk elé lornyont, és dőljünk hátra, hiszen élvezetes negyed órában lesz részünk. Mindeközben pedig, ha jól figyelünk, meghallhatjuk a kottasorok közül kikandikáló zenei "szamárfüleket" is, melyeket a mindenkori hallgatóságnak billeget a zseniális szerző, Szergej Prokofjev...
Mozart: Esz-dúr zongoraverseny K. 482
Haydn barátja, az akkor 29 esztendős komponista, hegedű- és zongoraművész Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) hat évvel az eszterházai események után, 1785. december végén, Bécsben mutatta be K.482-es számú, ritkán játszott Esz-dúr zongoraversenyét. Az ősbemutató olyan sikeres volt, hogy a lassú tételt a közönség követelésére meg is kellett ismételni. A darabban – mely egyike Mozart nagy szimfonikus versenyműveinek – hangsúlyos szerepet kap a szerző kedvelt hangszere, a klarinét, melynek zenekari szerepeltetése ebben az időben még nem volt általános.
A hősies tartású indulózenével kezdődő mű első tétele fiatalos, mozgékony dallamosságú. A mindvégig komoly, szigorú lassú tétel tulajdonképpen egy c-mollban írt variációsorozat, mely az operareformer német komponista, Gluck operáinak fenségére emlékeztet. A zárótétel szokatlan szerkezetű: úgy indul, mint a zongoraversenyek rondó-fináléi, majd a tétel középrészében váratlanul egy lírai vallomás jelenik meg, hogy aztán utána zavartalanul folytatódjon a gondtalan rondótéma.
Mozart – mint olyan, akinek napi megélhetését biztosította a műveinek bevétele – rákényszerült, hogy a megrendelő – tágabb értelemben a közönség - ízlésének megfelelően komponáljon, ugyanakkor vágyott arra, hogy szabadon, csak belső ösztöneire hallgatva írja zenéit. Ilyenfajta próbálkozásaival – mármint úgy komponálni, ahogy érez - ritkán járt sikerrel, ezért fel is hagyott a kísérletezéssel.
Alfred Einstein így ír – éppen a ma este felhangzó zongoraversennyel kapcsolatosan:
„…mintha úgy érezte volna, túl messzire ment, túl sokat feltételezett a bécsiekről, megsértette a társadalmi normák határait, vagy egyszerűbben: úgy érezte, elveszítette a közönség kegyeit, és hogy visszanyerje, biztos sikert ígérő darabokkal próbálkozott."
Allegro – Andante (c-mollban) – Rondo. Allegro
Mozart: Esz-dúr versenymű két zongorára K. 365
És most térjünk vissza 1779. decemberébe, hogy meghallgassuk Mozart – szintén ritkán megszólaló – Esz-dúr versenyművét két zongorára (K.365). A már néhány évvel korábban keletkezett mű előadásában a komponista partnere tanítványa, a tehetséges és nagyszerű zongorista, Josepha Barbara von Auernhammer volt.
Az igényes, élénk és bájos, sok ötletes „párbeszéddel” gazdagított, egyenrangú zongoraszólamait tekintve sem a legkönnyebb darabot Mozart nem dilettáns előadóknak, hanem – szintén tehetséges és jól képzett muzsikus – nővérének, Nannerl-nek és saját magának írta.
A mű egyik érdekessége, hogy a záró rondó vidám dallamát – egy széles körben ismert német népdalt, melyet Haydn és Beethoven is feldolgozott - Mozart egy 1776-ban írt Esz-dúr fúvós-divertimentójának (K. 252) fináléjába már beépítette.
Az anyáknak joguk van nagyot álmodni. Néha okuk is… A mai koncert záró számának szerzője, Britten amatőr énekes édesanyja arról álmodott, hogy fia Bach, Beethoven és Brahms után a "negyedik "B" lesz a zene történetében, ezért korán megkezdte zenei oktatását. Britten hatéves korától komponált, első zsengéit Frank Bridge zeneszerzőnek mutatta meg, aki egyedüli magántanítványává fogadta. Mesterének tiszteletére írta 1937-ben Variációk egy Frank Bridge-témára című vonószenekari művét.
Lord Benjamin Britten, Aldeburgh bárója (1913-1976) brit zeneszerző – ahogy mondani szokás – „túl közel van ahhoz, hogy bármit is mondhatnánk róla”. A kortársak nem a legjobb ítészek, az utókor majd eldönti, hogy a manapság megosztott közvélemény melyik tábora ítélt helyesen: az-e, amelyik elismeri zeneszerzői nagyságát, vagy az-e, mely vitatja azt.
Az azonban mindenekfelett elfogadható, hogy személyében az angol zenetörténet Purcell utáni legnagyobb alakjáról van szó.
Britten 1944 januárjában kezdett a Peter Grimes című - az amerikai Koussevitzky Alapítvány felkérésére komponált - opera megírásába Montagu Slater (1902-1956) angol költő, drámaíró szövegkönyve felhasználásával. A három felvonásos opera történetének alapját George Crabbe (1754-1832) angol költő The Borough (A kisváros) című verse szolgáltatta. A háború sújtotta Angliában nagy nehezen sikerült megfelelő helyszínt és társulatot is találni a premierhez, melyet - Peter Pears címszereplésével és a Joan Cross vezette Sadlers Wells Operatársulat közreműködésével tartottak meg 1945. június 7-én.
A mű bemutatója fordulópont volt az angol opera történetében, hisz addig a kortárs brit szerzőket alig vette komolyan az opera világa, most azonban egy csapásra megváltozott a helyzet. A darab átütő sikert aratott, ezt bizonyítja az is, hogy a londoni előadást követő három esztendőn belül előadták Stockholm, Bázel, Antwerpen, Zürich, Tanglewood, Milánó, Hamburg, Mannheim, Berlin, Brno, Graz, Koppenhága, Budapest, New York, Stanford és Oldenburg vezető operaházaiban és színházaiban.
Az opera rövid története:
Bírái előtt a városháza tanácstermében Peter Grimes, a halász arra vár, hogy ítélkezzenek: bűnös-e inasának halálában. Bár a testület kimondja, hogy véletlen baleset történt, a különc, mogorva ember - akinek egyetlen célja, hogy mihamarabb annyi pénzt keressen, hogy feleségül vehesse Ellent, a tanítónőt, és új életet kezdhessenek valahol távol - a közösség célpontjává válik. A kisvárosban megindul a pletyka, hogy valójában a halász ölte meg a fiút. Ketten vannak csak, akik hisznek az ártatlanságában: Ellen, az özvegy tanítónő és Balstrode, a nyugalmazott hajóskapitány. Ám hiába e furcsa szerelem és a bizalom, a tömeg ereje mindent elsöpör, a második kisinas - aki a vízbe esik és Grimes nem tudja kimenteni - halála után pedig nem marad más megoldás a főhős számára, mint hogy saját bárkájában süllyedjen el a nyílt, háborgó tengeren.
Az opera jeleneteit hat zenekari közjáték köti össze. Ezekből négyet külön is megjelentetett a komponista, s mára a koncerttermekben gyakran felhangzik az alábbi cím alatt: Négy zenekari közjáték a Peter Grimes című operából (op. 33.a) A kifinomult hangszerelésű tételek a vízhez, a viharhoz kötődnek, a tenger különböző arcait mutatják be. A tételek dallamainak újszerű ritmikája, a tökéletes hangszerelés lebilincseli a hallgatót. (Érdekes megjegyezni, hogy a részletek elnevezése szinte azonos mestere és példaképe, Frank Bridge A tenger című szvitjének tételeivel.)
Hajnal - Vasárnap reggel - Holdfény - Vihar