Téli bérlet

Online jegyrendelés | Online bérletrendelés

Téli bérlet 4. Vigadó Időpontváltozás!

2022 február 18 19:30

IDŐPONTVÁLTOZÁS!

Janáček: Szvit vonószenekarra
Dubrovay: Cimbalomverseny / közreműködik: Farkas Eszter
-
Dvořák: VI. szimfónia Op.60

Vezényel: Ménesi  Gergely

 

 

Janáček: Szvit vonószenekarra     

A forrongó 19. századi Európa zenekultúrájának érdekessége, hogy - a globális zenei tudást és értékeket magas színvonalon szintetizálva – a „kis nemzetek” is megteremtették a maguk sajátos zenei identitását olyan szerzők által, akik egyfelől univerzalitásuknál fogva képesek voltak kívülről-belülről is szemlélni a nemzeti karaktert, másfelől tanulmányaiknak, munkásságuknak köszönhetően részei a korabeli egyetemes kultúrának. Így bukkant fel – jelentős elődök nélkül – mások mellett a magyar Liszt és Erkel, a lengyel Chopin, a norvég Grieg, a finn Jean Sibelius, valamint a cseh nemzeti zenét megteremtő triász, Smetana, Dvořák és Janáček. Ugyanakkor a nagy zenei hagyományokkal bíró országokban is felerősödött a „vissza a természethez, vissza a néphez” rousseau-i jelmondata, erősítve ezzel a nemzeti zenéknek a népzene felhasználása, beolvasztása általi kiteljesítését, egyedi jeleinek félreismerhetetlenségét.

A mai program elején a zenetörténet egyik különös és sajnos nem "értékén kezelt" alakjának, a morva származású, ám ezzel együtt is a cseh nemzeti zene megteremtésén fáradozó Leos Janáčeknek (1854-1928) korai darabja, a vonószenekari irodalom méltatlanul ritkán játszott gyöngyszeme, a Szvit vonószenekarra csendül fel.

A modern opera egyik úttörőjeként is elismert Janáčekről - halálakor - így írt Kázmér Ernő a Nyugat folyóirat 1928. 17. számában:

"... A morva mezők pásztorainak dalát, a morva erdők zúgását hozta a muzsikus folklorista minden üdeségével, kristálytisztaságával és mégis valami lázas, törtető szilajsággal, amit pedig csak a húszéves vad zsenik vére, lelke deríthet melódiává. Prága elindította, Berlin fémjelezte és mire az új állam megalakult, a cseh nemzeti kultúrának első kikristályosodott markáns egyénisége az ősz morva-szlovák Leos Janáček brünni zenetanító lett. ... Janáček orkesztere nem polifonikus... sokszor csak a vonók unisonója viszi az erőteljes melódiában rejlő friss érzelmességet és merész forradalmiságot. S mi ez az érzelmesség, mi ez a forradalmiság? Hol felhorkanó, hol elfulladó, hol hirtelen elnémuló morva-szlovák népdal-motivumok, melódiát melódiára öntő források halk játéka, tiszta folklore, tiszta természet, valóságos kontrapunkt nélküli orkeszter, a zenei dráma minden koloritjával, minden impresszionizmusával..."

Janáček rögös, sikerekkel, nagy várakozásokkal és fordulatokkal teli pályája elején, 1877-ben komponálta a ma felhangzó darabot. A 23 éves szerző - ekkor már komoly, sok füzetnyi maga-gyűjtötte népzenei dallamanyaggal rendelkező népzenekutató is - e művében a német romantika hagyományai ötvöződnek a jóbarát és mentor, Antonín Dvořák cseh nemzeti zenét teremtő törekvéseivel, egy percre sem szem elől tévesztve a már ekkor zászlóra tűzött célt: a morva dallamoknak a nemzeti cseh zenébe való beolvasztását, integrálását.

Végtelen leleményességgel és szeretettel megírt, ötletes és zseniálisan felépített darabot hallunk egy barokkból örökölt műfaj, a szvit álruhájába bújtatva. Álruha ez, hiszen azon túl, hogy rövid tételek egymásutánja hangzik fel, az eredeti cél, a tánctételek felsorakoztatása az adott zenei anyaggal már nem valósulhat meg. Nyilván nem is akar megvalósulni, hiszen a szvit a 19. századra már elvesztette valamikori funkcióját, és folyamatosan átalakulva nyerte el hangversenytermi formáját, amit számtalan példa bizonyít a zenetörténetben Csajkovszkijtól Griegen és Schönbergen át Bartókig.

Inkább szerenád ez a zene, hol elrévedő, hol megélénkülő, játékos vagy éppen borongós - de mindenképp gyönyörű, finom, lélekhez szóló, melyet első hallásra szívébe zár a hallgató.

Moderato - Adagio - Andante con moto - Presto - Adagio - Andante

Végezetül álljon itt a fent idézett nekrológból a ma hallgatójának - nekünk is - szóló üzenet:

"...Az a nép, amelynek Bartókja és Kodálya van, akik a régi daloktól búcsúzó faluból merítik zenei géniuszuk erejét, szívvel gondolhat a sírba ment öreg Janáčekre, az öreg morva parasztok és zsellérek dalának áhítatos figyelőjére."

 

Dubrovay László: Versenymű cimbalomra és zenekarra

 

Dubrovay László (1943) Kossuth-díjas, Érdemes művész, a Nemzet Művésze - akinek műveit a Szent István Filharmonikusok mindig kitüntetett figyelemmel tűzi műsorára.

A komponista, aki kitüntetéssel zárt zeneakadémiai tanulmányait követően Karlheinz Stockhausen, és Hans-Ulrich Humpert tanítványa lehetett a kölni Zeneművészeti Főiskolán, 1976-tól 2011-ig a régi alma mater, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára volt, töretlen hévvel komponál a mai napig is, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagjaként pedig jelentős szerepet vállalt a magyar zenei közéletben.

Ő maga így fogalmazza meg hitvallását:

 

„Pályám során a kezdetektől fogva azon munkálkodtam, hogy elődeim nyomdokain haladva Liszt, Bartók, Kodály útját követve zenémben egyesítsem a magyar hagyományokból származó zenei elemeket a legújabb zeneszerzési technikákkal, hangkutatási eredményekkel, és a hangszerek új játéktechnikai lehetőségeivel.

Így próbáltam egy egyéni hangzású új zenei nyelvet létrehozni.”

 

A ma este felhangzó Versenymű cimbalomra és zenekarra című darab 1994 nyarán keletkezett Szakály Ágnes cimbalomművész és az ELTE Kamarazenekara számára.

A komponista így fogalmazza meg művének felépítését, mondanivalóját:

"A mű két tételes. Az első tétel (Pesante) drámai, nagy energiákat ütköztet. Különböző karakterű részeket állít szembe egymással. Vergődés a siratóének reménytelensége és a “Szebb”-be vetett hit reménytelisége között. Feszült harmóniák, hangtömbök, hangfolyamatok polifon dinamikájú mozgásai, kegyetlen, kíméletlen ritmusok kontrasztálnak az idilli természetábrázoló részek lágyságával, ezek dallamaival, a tétel végén vonóval megszólaltatott reményteli felhang-glisszandóival. Még egy különös effektus szólal meg az első tételben: az erőteljes megütött hangot kézi-tompító fojtja el hírtelen, mialatt a pedál nyújtása lehetővé teszi a hang rezonancia általi továbbélését. Feljajduló hangok következnek.

A második tétel (Allegretto) igen virtuóz “scherzo” tétel, amelyben a szólista megmutathatja technikai képességeit. A rondó forma közjátékai közé beépülnek az első tétel témái átalakulva, megváltoztatva karakterüket, mintegy idomulnak a közös “játék” nyelvezetéhez."

 

Dvořák: VI. szimfónia

Ismét cseh tájakon járunk, Antonín Dvořák (1841-1904), a minden műfajban kiválót alkotó cseh zeneszerző, a cseh romantikus zene (egyik) megteremtője kalauzol minket zenéjével és minden időben megőrzött derűjével.

Dvořák sokat küzdött azért, hogy a zenei pályára kerülhessen. Eleinte úgy tűnt, hogy folytatnia kell apja mesterségét, kocsmáros és hentes lesz belőle. Sikerült azonban felküzdenie magát a cseh Nemzeti Színházba brácsásnak, ahol megismerkedett Johannes Brahms-szal, az akkor még szintén fiatal nagy német zeneszerzővel, s innen már eltántoríthatatlan elszántsággal vetette meg lábát a zenészi pályán.

Dvořák a nála két évtizeddel idősebb Bedřich Smetana által már megkezdett úton haladt: a cseh nemzeti zene megteremtésére irányuló küzdelmük jelentősége abban rejlik, hogy az európai - főként német - zene hagyományos formáiban, műfajaiban alkottak, de azokat cseh nemzeti sajátosságokkal megtöltve már kimondottan cseh zeneként szintetizálták, önállósították.

A VI. szimfóniát (D-dúr, op.60) Richter János, a kor neves, győri születésű karmestere felkérésére komponálta Dvořák 1880-ban, méghozzá nagyon rövid idő, mindössze szűk másfél hónap alatt.  A bemutatót többször is elhalasztották, így végül - milyen érdekes egybeesés - 1881. március 25-én, Bartók Béla születésének napján - került a közönség színe elé a szimfónia, Dvořák barátja, Adolf Cech vezényletével Prágában.

A darab fogadtatására jellemző, hogy alig két év alatt bejárta Európát és Amerikát, bemutatták többek között Budapesten, New Yorkban, Amsterdamban, Londonban és Bécsben is.

Bár Dvořák korábban már öt szimfóniát komponált, ez volt az első, amely nyomtatásban is megjelent, és amely korának elismert, vezető zeneszerzőjévé tette a nemzetközi porondon is.

Dvořák 6. szimfóniájának - de ugyanígy sorolhatnánk a többi művét is - hallgatása közben érdemes felidézni korunk neves csellóművészének, zenei írójának, Steven Isserlis-nek szerzőnkről írt összefoglalóját:

"Dvořák zenéjének varázsa igen sokszor a ritmusban rejlik. Persze művei telis-tele vannak pompás dallamokkal és izgalmas hangzásokkal, de a hozzájuk társuló csodásan természetes ritmusoktól válnak ellenállhatatlanul elevenné. Dvořák muzsikája vagy énekel, vagy táncol - vagy egyszerre mindkettőt.

Abban a korban, amikor a legtöbb zeneszerző mindenestül "felnőtt" zenét komponált, és egyre bonyolultabb zenei kifejezésmódokat keresett magának, Dvořák a maga közvetlen módján megmaradt gyermeknek. Számos alkotása szinte önfeledten vidám, és úgy hangzik, mintha mindig lett volna mit ünnepelnie az életben. Persze van egy melankolikus és befelé néző oldala is - de még ezekben a műveiben sem távolodik el a népzene szellemétől. Munkáinak van egyfajta barátságos hangja és valami nemes egyszerűsége.

Persze ettől még igen változatos darabokat komponált: egyes darabjai kifejezetten összetettek. De szellemisége mindig tiszta és egyszerű. És ami a legfontosabb: a bonyolult vonósnégyesektől kezdve a nagyszabású operákon át egészen a legegyszerűbb kis vidám táncig zenéje mindig szerethető. Az ember egész egyszerűen jókedvre derül tőle, mert életszeretete hangosan és tisztán hallhatóan sugárzik a műveiből és ez a hallgatót is megfertőzi. De milyen egészséges fertőzés az ilyen!"

Allegro non tanto - Adagio - Scherzo (Furiant). Presto - Finale. Allegro con spirito